Pár-kapcsolat...

"Kissé tartok a házasságtól, annyi válás van manapság. Persze ez nem törvényszerű, azért igyekszem beletenni a kapcsolatba apait-anyait, de látok környezetemben sok rossz mintát. Megfontolt vagyok. Sajnálom azokat, akik csak úgy beleugranak egy kapcsolatba, hogy majd lesz valahogy, csak ne legyen egyedül addig sem, aztán meg csodálkozik, hogy nem működik, vagy épp féltékeny a másikra. A panaszkodókat meg nem értem, hogy ketyeg az 'órája' és amúgy sincs sok választása, ráadásul mások is ebben a cipőben járnak, szóval majd eléldegélnek egymás mellett, majd a gyerek lehet jobbá teszi a mindennapokat. Tisztelem, becsülöm a kivételeket, sőt példaként tekintek rájuk, ahol figyelnek egymásra, elvárásaik nincsenek, megértik egymást. De mégis miért vannak rossz párkapcsolatok?"

Persze senki sem úgy vág bele egy kapcsolatba, hogy az amúgy is rossz lesz. Legalábbis nem józan ésszel, vagy tudatosan. Magamról tudom, hogy tudok féltékeny lenni, persze csak azért, mert ahelyett, hogy higgadtan megbeszélnénk a felmerülő problémát, inkább hagyom eluralkodni az érzéseimet. És még meg is tudom magyarázni, hiszen téves dolgokat gondolok bele egy-egy szituációba. De ennek már vége, napról-napra egyre jobban tudom kezelni, figyelek érzéseimre és csak is a tényekre szorítkozom.

Ami legfőbb probléma szokott lenni, a túlzott függőség, a társfüggőség, mert csak így érzem magam biztonságban, kerek egésznek. Pedig ennek is megissza mindenki a levét, ha csak nem figyel oda magára. Én például önfejlesztésbe kezdtem és közben kiderült, hogy valami egészen színes tükrön keresztül néztem a világot, és természetesen azt, akit páromnak hittem.

Pedig nem változott igazából semmi, még a másik sem, csak én kerültem tisztába magammal. Letisztultak érzéseim, kiderült mit is akarok. Attól még nem volt jó érzés szembesülni, hogy addig csak áltattam magam, becsaptam saját magam és hagytam magamat az orromnál fogva vezetni. És milyen különös, ezen véleményemet teljes egészében a másikra hárítottam, benne kezdtem ezeket látni. Természetesen nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, de nem is akartam látni semmit, csak a szépet és a jót, a rosszat meg nem akartam egyszerűen elfogadni. Ahogy ez megtörtént, egyetlen dolgot sajnáltam csak, a rengeteg időt és energiát, amit beletettem és ugyebár semmit sem kaptam vissza a másiktól.

Végeredmény

Kényes helyzetek, ritka találkozások, a másik kerülése, konfliktus, meg nem értés, a másik bántása, jelzőkkel illetése, beszélgetés hiánya és a kapcsolat vége. Delete. Hiába is volt ekkor már elvárás - mint 'felvilágosult' -, hogy mindkét fél ossza meg gondolatait, elvégre ez egyoldalú volt.

Tanulság

Minden kapcsolat mesébe illően kezdődik, megy a nagy 'ámítás', 'páváskodás', és igyekszik mindenki a legjobb oldalát mutatni. Udvarlás, virágcsokor, cukrászda, mozi, vacsora, koncert, haverok elkápráztatása, 'jópofizás'. De csak gondoljunk bele, hogy ez így túl rózsaszín. Természetesen jön gyorsan a magyarázat, ha már minden klappol és már nem kell nagyon erőlködni, hiszen megkaptuk, amit akartunk, akkor állítólag mindenkinél beköszön a szürke hétköznapok időszaka. Mert elmúlik a lila köd, hiszen ez így természetes. - mondják mások.

De akkor miért marad meg mégis az igény a nőben, hogy udvaroljanak neki, hogy értékesnek érezze magát, hogy nőnek érezze magát, vagy majd csal azzal, akitől ezt megkapja, mert jár neki is a boldogság? A férfi részéről is jelentkezik, hogy értékesnek érezze magát, hogy felnézzen rá a nő, tisztelje. De hogy kaphatja meg, ha már nem is figyel oda a párjára és magára sem?

Az, hogy egy kapcsolat jól működik, az folyamatos munkát jelent. Meg lehet nézni, hogy a kapcsolat elején mindkét fél, igényes, és ad magára, minden téren, minden szempontból, aztán később, ahogy beletörődnek a helyzetbe, már kicsit alább adják, mert már nem fontos, mert megszokták a helyzetet, már nem kell nagyon 'páváskodni', hiszen már ismer, így szeret, ahogy vagyok. Ez esetben az elején senki sem adta önmagát, csak később meri felvállalni valódi énjét, szokásait, hiszen fél, hogyha előbb tenné, akkor hoppon marad. Pedig mennyi időt meg lehet spórolni!

Ha már az elején tudom, hogy nem önmagamért szeret a másik, akkor megspórolok egy csomó időt, vesződséget, és elkerülhetem a későbbi fájdalmat.

Sajnos tapasztaltam magamon és több kapcsolatban is látom, hogy nem egyik fél sincs igazán tisztában teljesen magával, sem gondolataival, sem érzéseivel. Ezeket van, hogy meg sem meri mondani, fel sem meri tárni a másik előtt, hiszen - tévesen úgy gondolja - az a gyengeség jele. Miért, az nem az, ha a másik ennek hatására megijed és lelép és nem is akarja tisztázni a helyzetet, vagy csak felületesen, hogy ne bántsák meg egymást?!

Inkább elfogadja a másik dolgait, szokásait, stb. igazodik teljes mértékben hozzá, mondván, neki ez teljesen klappol, megfelel, hiszen ő is mennyire szereti ezeket a dolgokat.

Minden ember egyedi és nincs két hasonló! Még az ikrek sem azonosak, hiába is hasonlítanak egymásra! Szóval óriási hazugság előadni, hogy pontosan mindenben azt szeretem, mint a párom. Előbb-utóbb a kapcsolat látja kárát, vagy mindkét fél a fejét a homokba dugva, keres majd titokban más szórakozást. És adódik a magyarázat: minden a másik hibája miatt történt, én csak a körülmények ártatlan áldozata vagyok, és persze nekem is jár a boldogság, hiszen mindenki ezt csinálja körülöttem - 'a mának élek!'. Nevetséges kifogás! Ezt követi a megbocsátás, majd egy kis idő múlva megismétlődik, persze akkor már okosabb, és óvatosabb az 'elkövető'.

A lényeg, hogy nem érdemes belemenni játékokba, pláne, ha hazugságon alapul, legyen az szó, vagy tett. Különben csak kapaszkodni fogsz a másikba, mert nélküle elveszettnek érzed magad. Ez esetben vak is maradsz, és csak szubjektívan tudod megítélni a párod és a kapcsolatot. Nem tisztázott érzésekre hagyatkozni óriási hiba és felelőtlenség, csak sérül mindkét fél nagyon csúnyán. És önzők leszünk minden helyzetben.

Saját érzéseink mellett érdemes elgondolkozni, észrevenni a másik fél érzéseit is. Vajon mennyien érzik át igazából a másik fájdalmát vagy örömét, vagy bármi más érzését, hogy mi fontos neki és miért, és az nekünk jelent-e valamit, tudjuk-e támogatni, stb.? Leggyakrabban vagy szánjuk és már-már idegesít a másik fájdalma, panasza, míg örömét irigyeljük tőle. Óhatatlanul összehasonlítjuk magunkat a másikkal. Teljesen feleslegesen, hiszen a párunkról van szó, nem pedig egy versenyről, egy munkatársról.

Eleve tisztázható, hogy rövid, vagy hosszútávon gondolkodunk-e újdonsült partnerünkkel? Mégis kevesen teszik fel ezt a kérdést maguknak is. Eleve pánikolnak sokan, ennek a kérdésnek a felvetésétől, mondván, miért is ne lehetne csak úgy a mának élni, és majd lesz valahogy? Meg ezt amúgy sem lehet tudni az elején. Már miért is ne lehetne tudni?! Ez csak döntés kérdése, hogy valóban odateszem magam a kapcsolatba és megmutatom valódi énem, és meg is akarom ismerni a másikat, vagy csak úgy szórakozom. De ez utóbbi esetben ne is várjak sokat a kapcsolattól sem, és nincs joga senkinek sem panaszkodni, hogy nem azt kapja, amire annyira vágyna!

A hűség is, döntésen alapul!

Hogy mégis miért maradnak sokan együtt pedig már nem az igazi a kapcsolat?

Ki ne hallaná naponta olyan kifogást, hogy se vele, se nélküle nem jó. Ilyen esetben a problémákkal nem akarnak szembenézni, és menekülnek a másik elől, valójában pedig csak önmaguk elől. Mert nagyon kényelmetlen tud lenni, ha szembe kellene nézni hibáinkkal, hiányosságainkkal, ha meg változtatni is kellene az növeli ezt a fájdalmat. Elvégre mi tökéletesek vagyunk - hisszük el óriási egóval - ezért a másiknak kell változni, megtenni az első lépést.

Vannak a megalkuvók, akik beletörődnek a másik 'fogyatékosságaiba' - inkább vele marad, mintsem magányos legyen -, bár szúrja a szemét, észreveszi, sőt olykor még idegesíti is. A barátoknak, vagy barátnőknek meg erről beszél. Kibeszéli a másikat a háta mögött, ahelyett, hogy az érintett féllel beszélné meg, és tisztázná magában is a dolgokat. Félelemben él önmagával.

És vannak olyanok is, akik fennen hangoztatják, hogy nincs szükségük senkire, mert így jó nekik. Az ember társas lény! Főleg a csalódottak mondanak ilyet. De miért kellene feladni?

Az Én ideálom a harmonikus, kiegyensúlyozott, fejlődő társ- és párkapcsolat, amiben támogatjuk egymást, megosztjuk örömünket, gondolatainkat, beszélgetünk eleget, figyelünk egymásra. :)