Munkahelyi stressz

"Az utóbbi 9 hónapban egyre rosszabbul éreztem magam a munkahelyemen. A munka nem csökken, új embert nem lehet felvenni, így is folyton azt mondják, hogy ha rosszul dolgozunk fel is út, le is út, úgyis van sok száz jelentkező egy-egy helyre. Van, hogy gyomorgörccsel megyek be dolgozni és olyan nagyon várom már a hétvégét, hogy lazíthassak, elengedhessem magam. Előfordult konfliktus is munkatársakkal, bár korábban is volt ilyen, de könnyen megoldottuk. Most mindenki egy kicsit feszültebb, idegesebb, valahogy nem látjuk a jövőt, de dolgozni meg kell, mert kell a pénz. Jó lenne tudni, hogy lehetne visszahozni a régi szép időt, a boldog békeidőt legalább a munkahelyen!"

Úgy gondolom, a munkahelyi stressz ma már nem egyedi eset, szinte minden munkahelyen megtalálható. Van, ahol intenzívebb a hatása, van, ahol nem olyan erős. Az intenzívebb stressz talán azért jobb, mert rögtön felszínre tör, rögtön jelentkezik a hatása, így felismerve pedig könnyebben lehet ellene tenni. Ezzel szemben a lassú, és csendes stressz hosszabb távon károsabb, elvégre ez mindig az ingerküszöb határán van és könnyebb elnyomni.

Elnyomni egyik esetben sem szabad, sem alkohollal, sem gyógyszerekkel, sem drogokkal, féktelen bulizással a hétvégén, mert ezekkel csak ideig-óráig sikerül megszabadulni a rossz érzéstől, a nyomástól, de hétfőtől meg minden kezdődik előröl. Ráadásul a kiváltó valós okot nem szüntetjük meg!

A stressz az alapvetően jelen van életünkben. Lehet jó is, amennyiben tettre sarkall, változásra késztet és természetesen belülről jön, nem külső nyomás hatására generálódik, ha nem kényszerűségből jelenik meg. Ez inkább a motivációval kellene, hogy karöltve járjon. Sajnos ma már inkább az erőnket leszívó stressz jellemző, mivel elszoktunk a változásoktól. Jön egy új kolléga és másképp akarja csinálni a munkát, mint eddig megszokták, vagy egy új főnök új ötletekkel, új országvezetés, új szomszéd, új kocsi stb. És máris rosszul reagálunk a dolgokra, rosszul viseljük a változást.

Miért?!

Ennek legfőbb oka, hogy nem tudjuk kezelni az adott szituációt, nem tudunk az új helyzettel azonosulni, előjönnek a félelmek, hogy több munka vár ránk, kevesebb idő jut mindenre, meg kell felelni, különben kirúgják az embert. Váltani meg nehéz, mert ott a család, ott a lakáshitel, benne van a korban ráadásul lehet el kellene költözni más városba, netán másik országba és nem sokan nem akarnak új dolgokat sem tanulni, mert a régit már megszokta és kényelmes volt és ahhoz értett, ráadásul milyen rossz, ha kevesebbet is keres az ember.

Ha jobban belegondolunk ezek jó része saját félelmünkből adódik, mi gondoljuk úgy, hogy rosszul sülhet el a dolog, hogy korlátaink vannak. Ráadásul ott van a nagyon erős megfelelési kényszer, akár a magunk által felállított magas követelményeknek, vagy a munkahelyen eleve rögzített nagyon is kemény elvárásoknak. Ezt csak erősíti a sorozatos dorgálások, az elvégzett munkába való belekötés, gondolván ettől majd összekapja magát mindenki.

Az, hogy mennyire érzi jól magát egy munkahelyen az ember, természetesen függ a munkakörnyezettől, a munkatársaktól, a végzendő munka nehézségétől, és mennyiségétől is. És természetesen jó részt a mi hozzáállásunktól, hogy valóban ezt akarjuk-e végezni, valóban örömet okoz-e a munka és nem csak azt hisszük, mert meg tudjuk magyarázni, hogy a munkahely, a munka rossz, de a társaság jó. Ez esetben nem is hatékony a munkavégzés, így nincs is mit csodálkozni a főnök elégedetlenkedésével.

A főnöktől nem lehet elvárni, hogy majd ő lép az ügyben a mi kedvünkért, mert hamarabb vesz fel új embert, mintsem leüljön átbeszélni, mit is tehet a jobb munkavégzés érdekében ő is.

Ha mi is elvárjuk, hogy a főnök pozitívan álljon a dolgokhoz, hogy megtartsa az ígéretét, hogy kedvünkre tegyen, akkor nekünk is ilyen hozzáállást, magatartást kell tanúsítanunk. Különben csak csalódni fogunk. Ha például elvárom, hogy fizessék meg a jól végzett munkát, a lojalitást, akkor lojálisnak kell lenni a céggel és dolgozni is kell, nem csak a lábunkat lógatva várva, hogy ha majd jól fizetnek, akkor kezdek el igazán dolgozni.

Hosszútávon egyértelműen káros, ha mereven ragaszkodunk a már nem működő dolgokhoz, a jól megszokott már-már rutinosan végzett feladatokhoz. Ha eleve nem bízunk magunkban, hogy képesek vagyunk valami újat is alkotni és megbirkózni a felmerülő problémákkal, akkor ne is várjunk semmi pozitívat. Ha pedig elhisszük és belevágunk, akkor ne állítsunk magunkkal szemben túlzott elvárásokat, különben csalódni fogunk és igazoljuk, hogy valóban alkalmatlanok vagyunk változni is.

Ha már felmerült a kérdés, hogy mit is keresünk az adott munkahelyen, miért vagyunk még ott, érdemes elgondolkozni az alábbiakon:

• Mi is volt a célom? Még mindig az?
• Jó irányban haladok a célom eléréséhez, vagy ideje változtatni?
• Mire is akarok büszke lenni? Ez itt megvalósítható? Hogyan?
• Milyen lehetőségeim vannak? Mi az, amit már tudok? Mit kell még tanulnom és akarom is?
• Hogy látom magam és hogy látnak mások? Ez összhangban azzal, amit szeretnék? Mit tehetek, hogy másképp lássanak?
• Mi az, amit meg akarok őrizni életemben, és mi az, amit már érdemes elhagyni (tárgyak, helyek, személyek, szokások, stb.)? És meg is tettem mindent annak érdekében, hogy ezt megnyugtatóan rendezzem?
• Hogyan tudom célomat beilleszteni egy másik rendszerbe (pl.: munkahelyihez) és mit teszek, ha nem egyeztethetők össze?
• Fontos-e az adott cél, munka, kapcsolat stb. annyira, hogy mindig tudok kellő figyelmet, időt, energiát ráfordítani és következetesen haladni a kitűzött irányba?

Miután elgondolkoztunk ezeken, és átrágtuk magunkat, milyen lehetőségeink is vannak, melyik út tetszik, melyikért vagyunk hajlandóak is tenni valamit, akkor a stressz el fog tűnni, és egy "tenni vágyó" izgalom jelenik meg. Ez lesz a belső hajtóerő.

Különben más kezébe adjuk a döntést, és annak garantáltan nem fogunk örülni, csak szenvedni tőle és küzdeni ellene, miközben fordíthatnánk figyelmünket saját magunkra és céljainkra is.

Két lehetőség adódik. Vagy keresünk egy másik helyet, ahol az újdonság izgalma fog segíteni kezdetben. Jó esetben valóban azt csináljuk, amit szerettünk volna. Bár elnézve a munkahelyeket sokan nem a megfelelő helyen vannak, ugyan elvégzik a munkát, és semmi plusz értéket nem teremtenek, de elvárják az elismerést és még elégedetlenek is, függetlenül attól adnak-e hangot ennek vagy sem.

Másik esetben meg átértékeljük a helyzetet, és változtatunk hozzáállásunkon a saját jól felfogott érdekünkben és maradunk a munkahelyen élvezve a munkát, megtalálva a motivációt, a célt, megváltoztatva akár a környezetet is. De ezt nem lehet csupán önigazoló magyarázat alapján, hogy "jó ez nekem", "nincs más", "már megszoktam" stb., mert ez önmagunk becsapása, maximum magasabbra helyezzük ezzel az ingerküszöbünket, de attól még mérgezzük magunkat.

Ki szeret akár csak csendben szenvedve is, áldozatot játszva dolgozni?! Azokat nagyon sajnálom, de jó, ha tudják, feleslegesen várnak bármi változást!

Meg kell érteni, hogy felesleges harcot vívni valami kívülről származó energiáért, hogy majd a jól megfizetett munka örömet okoz. 

Miért ne tehetném én magam örömtelivé az általam végzett munkát?