Mikor kerül rám is sor ?

"Mit tehetek, ha végre szeretnék én is egy jó programot csinálni, de a barátom nem akar velem tartani. Pedig én mindig elkísérem mindenhova, focimeccsre, kerékpártúrára, hegymászásra és még sorolhatnám. Ezeket ő nagyon szereti, és számos ilyen programot szervez, és el is várja, hogy elmenjek rá. Én persze, hogy a kedvében járjak jó képet vágok hozzá és elmegyek vele. De van, hogy én mégsem érzem jól magam. Bezzeg akkor meg haragszik, ha én nélküle megyek el valahova. Ez jó volt még a kapcsolatunk elején, de mára kicsit egysíkú, hogy lesz ezután, mire számíthatok?"

Milyen érdekes, mintha már hallottam volna ezt a problémát, nem is egy embertől. A kérdés az, hogyan lehetne ezt megoldani, nem pedig az, hogy miért ilyen a másik.

Az ilyen esetekből az derül ki, hogy a kapcsolat elején sokszor másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk, színészkedünk, elvárások vannak és végül lázadás lesz belőle, és közben senki sem figyel a másikra, csak a saját akaratát akarja érvényre juttatni.

Innentől kezdve meg egy harcban találja magát, ahol a tét, hogy ki kapjon több figyelmet, kinek az álmai válnak valóra, rábeszélve, manipulálva a másikat, hogy "önszántából" segítsen a mi örömünk elérésében. Ezáltal teljesen ki is használjuk a másikat, szinte érzelmileg zsarolva, hogy ő tehet majd arról, ha netán nem leszünk boldogok.

Mire figyeljünk?

 

Színészkedés

Természetesen én is szoktam játszani. Ez alól szerintem nincs is kivétel. Ami fontosabb, hogy mennyire játssza meg magát az ember, mennyire áll távol a valóságtól az, amit mutat magából már a kezdetek kezdetén? Elsőre, mindenki jó benyomást akar tenni a másikra úgy gondolom. Ez rendjén is van, ha egy egészséges kereten belül van, mert tisztelettudó, nyitott ember, és nem akar mindjárt a földbe döngölni. Pont az lenne az elsődleges, hogy megismerjük a másikat - még ha csak rövid idő is van rá -, hogy el tudjuk dönteni, valóban érdekesek vagyunk egymásnak és fontos-e a kapcsolat életünkben.

Ha megjátsszuk magunkat, mert félünk megmutatni magunkat, akkor miért is várnánk el, hogy a másik fél is teljesen őszinte lesz velünk. És milyen meglepő, hogy gyanús lesz, ha valaki valóban magát adja, bezzeg, ha szépíti magát, akkor az fel sem tűnik, sőt természetes. Ráadásul ezt az idillikus képet nem is tudjuk fenntartani sokáig. Ne csodálkozzunk, ha a másik egyszer csak szürkének fog tűnni, mert minden, amit mutatott, csak ideig-óráig volt igaz, és idővel egyre inkább elhagyja a sallangot, lehull a lepel, mert már nem kell óvatoskodni, így adja önmagát, ami vagy tetszik, vagy nem. Belemagyarázni bármit is, hogy egyébként jó ember, vagy amúgy jól főz, az csak önámítás.

Nem tagadom, először nem könnyű magunkat adni, hogy bátran fel is vállaljuk, hogyha nem érdekel, nem tetszik valami, pedig próbáltuk.

Elvárások

Ez mindenkinek van, mindennel kapcsolatban. Elvárjuk a boltban a gyors, kedves kiszolgálást, elvárjuk a pontos fizetést, elvárjuk a fizetésemelést, elvárjuk, hogy felhívjon barátunk, barátnőnk, elvárjuk, hogy mindig a figyeljenek ránk, hogy foglalkozzanak velünk. Igen ám, de vajon, mi eleget teszünk és eleget kell tennünk mások elvárásainak? Több fizetést akar valaki, akkor a főnöke elvárásának, hogy dolgozzon többet, vajon teljes mértékben eleget tesz? Elvárjuk, hogy kellő figyelmet kapjunk, vajon mi elegendő figyelmet fordítunk másra?

Ez egy oda-vissza ható dolog, egy adok-kapok játék. Sajnos vannak, akik nagyon is bele tudnak ebbe mélyedni, teljesen feleslegesen. Van, hogy én is nagyon beleélem magam és súlyosbítom azzal, hogy akkor teszek meg valamit, ha cserébe ezt és ezt kapom. Pedig ez nagyon rossz. Eleve csalódás szaga van. Mivel az elvárt dologért cserébe cselekszem, már nem is sarkall óriási teljesítményre, csakhogy mielőbb végezzek, hogy aztán eljöjjön az én időm. És az sem lesz 100%-os, mivel a jutalom az én fejemből pattant ki, így más, hogy is tudná teljese mértékben visszaadni azt?!

Érdemes odafigyelni magunkra és a másikra, hogy mikor jelentkezik az elvárás, hogy tudjuk kezelni. Vannak elvárások, amik természetesek, amik inkább külső tényezőkön múlik, ezen kár rágni magunkat. Amin nem tudunk változtatni, azt el kell fogadni. Amin viszont tudunk, ez esetben a kapcsolatainkon, azzal foglalkozni kell. Nem szabad feleslegesen, pláne nem túlzott elvárásokat támasztani másokkal szemben. Elvárásokat csakis magunkkal szemben lehet támasztani, például hogy nyitottak leszünk, hogy barátságosak leszünk. Aztán, hogy a másik fél, hogyan reagál a mi megnyilvánulásainkra, abból le lehet szűrni, hogy jó ez nekünk vagy sem, el tudom fogadni vagy sem, megéri-e még időt és energiát ráfordítani, vagy csak fárasztana bennünket?

Ráadásul nekünk sem kell megfelelni bármilyen képzelt elvárásnak. Például, hogy jó fejnek tűnjek inkább elkísérem a másikat, megteszek neki valamit, amit egyébként a hátam közepére sem kívánok. Ezzel csak ártunk magunknak. Mert viszonzást is fogunk várni, pedig a másik fél úgy vette, hogy mi ezt szívesen tettük meg érte.

Ha nem tudok valamit őszintén saját elhatározásból, mindenféle elvárás nélkül, önzetlenül megtenni, akkor azt el fogom mondani, megbeszélem a másikkal, vagy meg sem teszem!

Miért is ne lehetne megbeszélni? Csak egy kis időt kell rászánni!

Lázadás

Nem vagyok én káposztafej! Van nekem is gondolatom, véleményem! Én is el akarok menni egy-két helyre, nem mindig oda, ahova te mondod!

Ha már kellőképp kiszínészkedtük magunkat, akkor sokszor visszatérünk a jól megszokott kerékvágásba, mivel nem is állt szándékunkban valóban változni, csak egy kicsit színezni akartuk magunkat. A probléma, hogy miért hiszik sokan, hogy nem elég színesek, ezért rá kell játszani és mindig a másik kedvében kell járni?

Ezek után nem is szabad azon csodálkozni, hogy idővel feltűnik a másik félnek is, hogy mégsem azok vagyunk, mint akinek mutattuk magunkat és abból a sok mindenből jó ha a 1/4-e igaz. Persze meg lehet ezt magyarázni, hogy más is ilyen, nincs jobb, meg lehet szokni, ha valóban ezt akarja és így is gondolja az illető. Ha csak önigazolást keres, akkor nagyot fog csalódni a későbbiekben.

A mesterkélt énnel szemben, a valós én lázadni fog előbb vagy utóbb. Vissza akarja szerezni a megszokott miliőt. Változni csakis saját belső elhatározásból lehet, ha őszintén, tiszta szívből akarjuk. Minden más esetben, ha valaki kedvéért akarjuk, vagy elvárás miatt, az sosem lesz mélyreható valódi változás és a későbbiekben csalódáshoz vezet. Rosszabb esetben folyamatos veszekedésekhez, vádaskodásokhoz, követelésekhez.

Ebbe bele lehet törődni és szenvedni majd a későbbiekben, vagy lehet változtatni és elfogadtatni magunkat a másikkal és elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem kell folyton csak azt csinálni, azt szeretni, azért rajongani, amiért a másik is, mert ezzel énünket ássuk alá, nem lesz saját véleményünk, gondolataink, vagy fel sem merjük vállalni, ezzel mentálisan függeni fogunk a másiktól, és sosem merjük megmutatni valódi énünket félve, hogy a másiknak nem lesz elég jó, hogy ne sérüljünk. Ez gyávaság! Miért is várná el bárki, hogy megértsék, hogy kedvére tegyenek, ha nem is ismeri valójában, csak a felszínes dolgokat?!

Lehet ugyan így is élni, de akkor ne panaszkodjon, pláne ha nem is mer változtatni!

A végére egy rádiókabaré, az "idillikus" házasságról