A figyelem középpontjában

"Hogy lehet elérni, hogy jobban figyeljenek rám az emberek? Az, hogy a munkahelyen, vagy boltban, postán nem figyel rám egy-két személy, nem zavar. Az annál inkább, hogy otthon olyan, mintha a levegőnek beszélnék, mert a feleségem sem figyel oda rám. Sőt az is előfordult, hogy baráti társaságban csak mondtam a magamét, de úgy tűnt nem érdekel senkit. Természetesen nem csak úgy a nagyvilágba beszélek ilyenkor, hanem a feltett kérdésekre igyekszem válaszolni, sőt még én is érdeklődöm a másik felől, mi van vele, hogy van, mik a tervei, stb. Alig kezdek bele a mondandómba, máris félbeszakítanak, mesélnek egy történetet, magukról beszélnek, amit én érdeklődéssel hallgatok. De akkor minek kérdez, ha nem is kíváncsi rám?"

A dolog érdekessége, hogy ezt egy ismerősöm mesélte, rögtön azután, hogy megkérdezte, hogy vagyok, mi újság velem, rég nem találkoztunk meséljek valamit. Épp hogy levegőt vettem és elkezdtem bevezetni mondandómat azzal, hogy 'Köszönöm jól vagyok és képzeld el, milyen érdekes, amivel épp....', eddig jutottam, mikor félbeszakított és elpanaszolta mi is nyomja a lelkét.

Nem először fordult már elő ez velem. Természetesen nem az, hogy félbeszakítanak a mondandómban - mert általában jó a beszélőkém és annyira bele tudok lendülni, hogy szóhoz sem jutnak mellettem :) - hanem az, hogy elmondják mi is van velük igazából, mi is nyomja lelküket.

Ennek örülök is, mert ezt úgy tekintem, hogy bíznak bennem, hogy én vagyok az, aki valóban meghallgatja őket, és azért előfordul, hogy még sikerül rávezetni az általa legjobbnak tartott megoldásra. És ehhez nem kell más, mint egy kis figyelmes, érdeklődő beszélgetés, és jó kérdések. :-)

Hogy megosztom ezt a történetet, az nem jelenti, hogy elárulnám, vagy pellengérre állítanám gyengesége miatt. Ez inkább jó példa, egy elgondolkodtató eset, amivel mindenki találkozott már, úgy vélem. És a legjobb, amit tehetünk, hogy odafigyelünk erre.

Mi hiányzott az ismerősből?
 

Éppen az hiányzott ismerősömből is, hogy figyelmesen meghallgassa a másikat. Az nagyon jó, hogy figyelünk magunkra, felismerjük hogyan fejlődhetünk, de mint minden mást, ezt is tegyük mértékkel. A túlzott figyelem önmagunkra önzővé tehet, kialakul a csak énközpontú világ, amiben, minden csak is az egonak van alárendelve.

Elég sivár lehet ez. Persze lehet azt mondani, hogyha én nem foglalkozom magammal, akkor senki sem fog. Igaz, kiváltképp akkor, ha igénytelenek vagyunk magunkkal, ha semmilyen elképzelésünk, tervünk nincs arra, hogy mit kezdjünk magunkkal és mindig kívülről várjuk, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak. Ennyi erővel átvehetnénk a kocsi kalaptartóján a bólogatós kutya helyét is.

Ha magunkkal tisztában vagyunk, elfogadjuk magunkat és mindezt egészséges szinten, akkor miért ne tágíthatnánk nézeteinket, világképünket, hogy figyelünk másokra, akik állítólag érdekelnek is, pláne, ha együtt is élünk.

Ennek alapja a kölcsönös tisztelet, és bizalom. Ha esélyt adunk a másiknak, hogy megmutassa magát, hogy megismerhessük, ha ő elfogad, bizalmat szavaz nekünk, akkor van igazán lehetőségünk megmutatni magunkat. Ha ilyenkor játszunk, álarcot viselünk, gondolván, nehogy megsérüljünk, akkor nem vagyunk őszinték a másikkal, sőt bizalmatlanok leszünk velük, akár tudatosan, akár nem. Ott lesz a félsz, hogy a másik is csak játszik. De ne feledjük, hogy magunkból indulunk ki.

A másik tükör lesz számunkra, és milyen rossz is szembenézni a nem kívánt tulajdonságainkkal. Aztán lehet magyarázkodni, tagadni, hárítani, vagy eltűnni, de a tények megmaradnak megoldás nélkül. Ha tehát azt nézem, hogy nem kapok kellő figyelmet, valószínűleg én sem adtam meg másoknak azt. Mert aki figyel a másikra, az nem azon gondolkodik közben, hogy mit is mondjon, de izibe, mit is akar gyorsan elmondani a másiknak, hanem érdeklődve a másik gondolatai iránt, kérdez is anélkül, hogy más témára váltana rögtön.

Ekkor tűnik csak fel igazán, hogy mennyire a figyelem középpontjába akarunk lenni, mert ezzel fontosnak, értékesnek érezhetjük magunkat. Pedig ez önmagában nem fog értékesebbé tenni. Ha folyton külső megerősítés kell ahhoz, hogy értékesnek tartsam magam, akkor az függőséget okoz. Az lesz a vége, hogy csak magáról akar hallani az ember, de fel kell készülni, hogy nem mindenki fog pozitívan megnyilvánulni. Elvégre egy nagyon nagy halmazból merítünk erőt, ráadásul ezért az erőért, komoly küzdelmet is kell vívni, hiszen a másik fél is meg akarja majd osztani mondandóját, ő is szeretne fontos lenni.

Sokkal könnyebb a dolog, és kiegyensúlyozottabb lehet bármilyen kapcsolat, ha sikerül tudatosítani magunkban, hogy értékesek vagyunk és nem sóvárgunk folyton minden külső megerősítésre. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem jó, ha valaki megdicsér, ha elismerően nyilatkozik, főleg akkor, ha őszinte is, de nem kell mindig és mindenkitől ezt elvárni. Ez egy bizalmi szerep mindkét fél részéről.

Másrészt ki lehet próbálni, hogy mi sem akarunk, mindig mindenhol mindenkire rázúdítani mindenféle gondolatot magunkról. Ha valaki fontos, érdekes, akkor figyelmet érdemel, és nem csak felszínesen. Megmutatom magam és ha nem tetszik másnak, vagy csak játszik és felszínes, akkor már tudom, hogy az nekem jelzés, nem érdemes több időt és energiát fordítani rá, mert csak az én energiámat szívja, élősködik, érdek ember.

Kezdésnek jó gyakorlás, hogy számunkra kevésbé fontos emberekre rázúdítjuk minden éppen bennünket foglalkoztató gondolatot, hogy kellő figyelmet kapjunk. Ezzel kiéljük magunkat, hogy ne legyen igényünk ugyanezt megtenni a számunkra fontos emberek társaságában, hanem hagyjuk magunkat egy-egy téma kapcsán vezetni, sőt közösen alkossuk meg a téma fonalát. Ez jó akkor, ha nagyon beidegződött a rossz szokás, hogy csak a saját hangunkat hallassuk.

FIGYELEM! Fegyelem.